Első fejezet

Az egyetlen zaj, ami megtörte a fülsüketítő csendet, a tornacipőm csattogása volt a vizes aszfalton. Gyorsan szaladtam végig az utcákon, majd megkerülve az egyik háztömböt behúzódtam egy ruhabolt teteje alá. Az eső már órák óta szakadt, kellőképpen eláztam és éreztem, ahogy percenként kiráz a hideg. Teljesen átfagytam, a ruháim hideg ölelésként tapadtak testemre, nem volt hová mennem. Lekuporodtam a bolt lépcsőjére, előhúztam a kis dobozt a zsebemből, majd rágyújtottam. Mélyen beleszívtam a cigarettámba és igyekeztem kizárni a gondolataim.

Három napja történt. Három napja annak, hogy összepakoltam a cuccaim és megléptem otthonról. Még mindig tisztán hallom anyám szavait, minden mondatára emlékszem, amit akkor este hozzám vágott.

„Nem szégyelled magad? Egy gerinctelen bunkó vagy, aki csak a saját érdekeit nézi. Nem vagy emberek közé való, belőled így sose lesz semmi. Én magam féltelek kiengedni a lakásból, egyszerűen képtelen vagy együtt élni bárkivel is. Neked soha, semmi nem lesz elég jó.”

Dühösen megtöröltem a kabátom ujjával az arcomat, amint éreztem, hogy utat tör magának az első könnycsepp. Össze kell szednem magam, sírtam már eleget az elmúlt napokban, nem engedhetem meg többször, hogy így elgyengüljek. Most már csak magamra számíthatok, én döntöttem így és most viselnem kell a következményeit.

Nem tudom meddig ülhettem ott, hallgatva az esőcseppek ütemes kopogását a fölöttem lévő ponyván. Talán csak perceket, de az is lehet, hogy már órák óta nem mozdultam. Már épp indulni készültem, mikor egy autó fordult be a sarkon. Döbbenten pislogtam a vakító fényszórókba, nem értettem ilyen késői órán mit keres bárki is az utcákon. Továbbra sem mozdulva a helyemről méregettem a sötét terepjárót, ami lassan elém érve megállt. A pulzusom az egekbe szökött, minden izmom megfeszült és küzdenem kellett a menekülési ösztönöm ellen. Mereven bámultam a sötétített üveget, de nem tudtam kivenni ki ülhet a volán mögött. Hosszú, kínos pillanatok teltek el így, kezdtem belefáradni a nevetséges játékba, de mikor felálltam a kerekek felvisítottak a vizes aszfalton és az autó pillanatok alatt eltűnt a szemem elől. Kirohantam az útra, de csak a távolodó lámpák fényeit láttam, majd lassan az is eltűnt a ködben. Bosszúsan morogtam az orrom alatt, végül felkaptam a táskám és elindultam abba az irányba, amerre az idegen. A hajam vizesen tapadt a nyakamhoz, ahogy az esőben ballagtam. Teljesen átfagytam, a fogaim vacogtak és hirtelen elkapott az érzés, hogy most azonnal haza akarok menni. Hiányzott a puha ágyam, a nővéremmel való játékos civakodás, a napokkal ezelőtti életem. Aztán eszembe jutott miért vagyok most itt és a honvágyam pillanatok alatt elillant. Megmakacsoltam magam, majd nem törődve a hideggel és a gyötrő izomlázzal, tovább folytattam az utam. Hogy hová? Még magam sem tudtam.

*** 

Álmosan pislogtam magam elé, miközben a takarót magam köré csavarva átfordultam a másik oldalamra. A másik szobából edények csörömpölését hallottam, ezért bosszúsan a fejemre húztam az egyik párnát. Kellemes pirítós illat kúszott az orromba, ami rögtön enyhítette a zajok iránt érzett mérgem. Vettem egy nagy levegőt, majd továbbra is csukva tartva a szemem felültem. Zavartan húztam össze a szemöldököm, mikor észrevettem, hogy a lábam nem éri el a földet. De hát az én ágyam egy pici zug volt a nővéremé alatt. Valami nem stimmelt.
Hirtelen kipattantak a szemeim és riadtan ugrottam fel, pillanatok alatt elmúlt az imént érzett álmosságom. Nagyokat pislogva néztem körbe a hatalmas szobában, hátha megpillantok valami ismerőset, ami segít rájönnöm, hol vagyok. A helyiség egyik felében egy üvegajtó volt, ami tökéletes kilátást nyújtott a barátságos erkélyre és az alatta terpeszkedő városra, míg a másik felét egy hatalmas franciaágy uralta, amiből épp az előbb keltem ki. A fekete szaténtakaró most gyűrötten hevert rajta és a párnák is szanaszét voltak a dobálva az éjszakai forgolódásomnak köszönhetően. Mögöttem egy hosszú, sötét szekrénysor húzódott, rajta egy kisebb tévével és néhány régi rock együttes lemezével. Sehol egy kép, vagy bármilyen személyes tárgy, ami a tulajdonosára utalt volna. A szoba uralkodó színei a fekete és a kék voltak, a letisztult eleganciából kiindulva arra következtettem, hogy egy férfi lakik itt. Zavartan néztem végig magamon, mikor rájöttem, hogy csupán a tegnap viselt fehérneműben ácsorgok egy idegen lakásában. Minden mindegy alapon a szekrényhez léptem, kikaptam belőle egy fekete inget, ami csak nem a combom közepéig ért, majd kiléptem az ajtón. Az idegesítő csörömpölés csak nem akart megszűnni, így követve a hangokat elindultam a rövid folyosón. Nem kellett messzire mennem, a végén egy boltív alatt átlépve a konyhába találtam magam, ahol vígan dudorászva szorgoskodott egy férfi. Háttal állt nekem, a sütő felé fordulva, így nem vett észre rögtön, ami remek esélyt volt arra, hogy felmérjem kivel is állok szemben. Alig pár centivel lehetett magasabb nálam, sportmelegítőt és szürke pólót viselt, mindkettőből a márkásabb fajtát. Sötét haja kócosan meredezett mindenfelé, látszólag nem fektetett különösebb energiát abba, hogy beállítsa. A tekintetem tovább siklott a helyiségre, ami talán még a szobánál is nagyobb volt. Két részre volt osztva, az egyik felén a konyha volt, modern berendezéssel és egy helyes, két személyes étkezőasztallal, míg a másik nappaliként szolgált egy hatalmas kanapéval és természetesen a nélkülözhetetlen lapos tévével, körülötte a videó játékokkal. Amint egy lépéssel beljebb merészkedtem, a parketta hangos reccsenése azonnal lebuktatott. A fiú a hang hallatán elengedte a kezében tartott serpenyőt és szórakozott mosollyal fordult felém.

- Jó reggelt, hétalvó! – köszöntött mély, rekedt hangján, amitől egy pillanat alatt elakadt a szavam. – Látom sikerül otthon érezned magad, nem mellesleg szeretem azt az inget, bár meg kell hagyni rajtad jobban áll – nevetett.

Bár a kijelentésével teljesen zavarba hozott, igyekeztem állni a pillantását, karomat keresztbe téve próbáltam némi önbizalmat szerezni.

- Mivel a ruháim eltűntek, kénytelen voltam másikat keríteni – feleltem hűvösen.

A férfi hangosan felkacagott a válaszomon, nagyon úgy nézett ki, mint aki remekül szórakozik a bosszússágomon. Fiatalnak tűnt, ahogy alaposabban megnéztem az arcát. Bár a férfias borosta valamelyest öregítette, még így sem mondanám huszonötnél többnek. Miután alaposan végigmért, tetőtől talpig, egy sejtelmes mosollyal a szája sarkában visszafordult a sütőhöz.

- A táskád a kanapén van, a fürdőt pedig balra találod. Menj, zuhanyozz le, tíz perc múlva reggeli. Remélem, szereted a rántottát, mást nem igazán tudok készíteni – morogta, miközben minden figyelmét a kis fekete serpenyőnek szentelte a kezében.

A torkomra forrt a szó és hirtelen nem tudtam mi tévő lehetnék. Végül győzött a meleg víz utáni kétségbeesett vágyam, és felkapva a táskám a fürdő felé indultam. Beálltam a zuhany alá és hirtelen minden eddigi stressz kiszakadt belőlem.  Némán csorogtak le könnyeim az arcomon, elvegyülve a forró vízcseppekkel. Hátamat a falnak vetve lecsúsztam, reszkető térdeimet átkarolva ringattam magam. Úgy éreztem minden, amit eddig biztosnak véltem az életemben, értelmét vesztette. Egyre csak egy kérdés visszhangzott a fejemben: mi lesz most? Mikor elhatároztam, hogy magam mögött hagyom az eddigi életem még nem aggódtam a folytatás miatt. Ám ahogy itt ültem egy idegen férfi fürdőszobájában, kétségbeesve jöttem rá, hogy gyakorlatilag fejest ugrottam a nagy betűs bizonytalanságba.

Halk kopogás zökkentett ki a gondolataimból, amit egy félszeg hang követett: - Minden rendben?

Kézfejemmel gyorsan és erőszakosan megdörgöltem az arcom, elzártam a vizet, majd erőtlen hangomon kiszóltam. Magam köré tekertem egy puha, fehér törülközőt, az arcomhoz emelve jóleső sóhajt hallattam, ahogy megéreztem az öblítő finom, férfias illatát. Sietősen megszárítkoztam, majd a táskámhoz lépve kivettem egy egyszerű csípőfarmert és hozzá egy fekete ujjatlan felsőt. A víztől rakoncátlanul begöndörödő tincseim egy laza kontyba kötöttem a fejem tetejére. A tükörképemet látva elfintorodtam, elég silány látványt nyújtottam. A szemeim karikásak voltak a kialvatlanságtól, karomon szanaszét karcolások és kisebb sebek díszelegtek, amiket út közben szereztem. Minden mindegy alapon magamra kaptam egy kardigánt, hogy legalább a sérüléseim eltakarjam kíváncsi szemei elől. Amint kiléptem az előszobát és a nappalit összekötő folyosóra, azonnal megcsapott az összetéveszthetetlen sonka és rántotta illata. Bátortalan léptekkel közeledtem az asztal felé, ahol már ott gőzölgött a reggeli két, gondosan kikészített tányéron.

- Ülj csak le, mindjárt megyek én is – kiabált oda a fiú, miközben mélyen elmerült a hűtőben.

Kihúztam a hozzám közelebb eső széket, majd türelmesen vártam, hogy vendéglátóm is előkerüljön. Pár perccel később vidáman dudorászva jelent meg, kezében két bögrével és egy tányérral, tele pirítóssal. Nagy gonddal elrendezgetett mindent az asztalon, majd az összehatást látva elégedetten foglalt helyet velem szemben.

- Akkor jó étvágyat! – mondta, s azzal neki is esett az ételnek.

Furcsán pislogtam rá, az egész helyzet olyan abszurdnak tűnt, hogy össze kellett szorítanom a számat, nehogy felnevessek. Itt ülök valakivel, akinek még a nevét sem tudom, és épp reggelizni készülök a lakásában, mikor még arra sem emlékszem, hogy kerültem ide.

- Nem szereted? – kérdezte teli szájjal, miközben villájával az érintetlen tányérom felé bökött.

- De, szeretem – krákogtam a hosszas némaság miatt erőtlen hangon.

- Na, akkor egyél már, ne kelljen könyörögnöm – morogta.

Néhány pillanatnyi hezitálás után végül én is nekiláttam. Egészen az első falatig észre se vettem mennyire éhes vagyok, félretéve az udvariasságot csak úgy habzsoltam az ételt. Egyikünk se szólt egy szót sem, mindketten belemerültünk az evés adta örömökbe, majd a végén elégedetten, a hasunkat simogatva dőltünk hátra.

- Csak megjött az étvágyad – mosolygott rám, mire éreztem, hogy forróság kúszik végig az arcomon. – Ne szégyelld, bírom, ha egy csaj tud velem egy jóízűt enni.

Zavaromban a hajamat kezdtem piszkálni és a hirtelen beállt csendben kezdtem egyre kellemetlenebbül érezni magam. A fiú átható tekintete szinte lyukat égetett belém, bensőmben egyszerre vívott csatát a józanész és a kíváncsiság.

- Gyere, beszélgessünk egy kicsit, úgy érzem, van miről – azzal felállt az asztaltól és a hatalmas üvegajtó felé indult a szoba másik végében.

Némi hezitálás után végül követtem. Az erkélyre kilépve láttam, hogy nagyobb, mint azt eleinte gondoltam. Hossza egészen a hálószobáig tartott, ahonnan szintén ki lehetett jönni ide. A korlátot virágok díszítették, amik nagyon kellemes hangulatot adtak a helynek. Lenézve a város nyüzsgött alattunk, egészen szédítő látványt nyújtott így négyemeletnyi magasságból. Annyira belefeledkeztem a bámészkodásba, hogy észre se vettem, amint a fiú odalépett mellém. Tekintete szintén a távolba meredt, miközben egy cigarettás dobozt nyújtott felém. Egy biccentéssel fogadva a gesztust, kivettem egy szálat és hagytam, hogy meggyújtsa. Ő is kivett egyet, majd újabb hosszú percek teltek el így, némán és várakozva.

- Biztosan sok kérdésed van, gyerünk – morogta végül, s közben telt ajkai közül kiszökött a füst, amit az imént szívott be.

- Ki vagy te? – szegeztem neki rögtön az első kérdést, ami azóta foglalkoztam, hogy felébredtem nála.

Halvány mosoly jelent meg arcán, ahogy válaszolt: - Lucas vagyok. És te, madárka?

A kedves becézés meglepett, de igyekeztem közömbös maradni.

- Quinn – Őzike szemeiben vidámság csillant, ahogy meghallotta, de nem reagált semmit. A hosszúra nyúló szünetből rájöttem, hogy a következő kérdésemre vár.

- Hogy kerültem ide?

Megrándult az arca, még egy utolsót szívott a cigarettájából, majd a csikket lepöckölte az erkélyről. Nagyot sóhajtva fordult felém, bár én se számítottam alacsonynak, ő még így is jóval fölém magasodott.

- Tegnap este láttalak egy kirakatban kuporogni, dolgom volt, szóval nem tudtalak felvenni. Hazafelé tettem arra egy kerülőt és észrevettem, hogy kidőltél az egyik lépcsőház előtt, gondoltam összeszedlek, mielőtt valaki olyan talál meg, aki nem biztos, hogy csak reggelizni akar veled.

- Miért, te pusztán azért hoztál ide, hogy ne kelljen magányosan elfogyasztanod a rántottád? – morogtam, mire a szája sarka apró félmosolyra állt. - De miért? Nem értem – értetlenkedtem, miközben próbáltam úrrá lenni a fejemben tomboló zűrzavaron.

- Nem szokásom hajléktalanokat a szárnyam alá venni, de mondjuk úgy szerencséd volt és sikerült kivételt tennem – nevetett.

- Nem vagyok hajléktalan! – csattantam fel, mire mosolya még szélesebb lett. – Ez nem magyarázat, miért hoztál ide?

- Mert szükségünk van egymásra – felelte egyszerűen. Már nyitottam volna a számat, hogy tiltakozni kezdjek, mikor egy legyintéssel elhallgattatott. – Igen, tudom, nem érted és azonnal követeled, hogy mondjak el mindent. Ne aggódj, meg fogod tudni majd a maga idejében és ígérem, hogy lesz választási lehetőséged arra az esetre, ha nem érdekel az ajánlatom.